Kese Krónika

KeseT -

Publicēts Hungary - Vispārīgi un izklaide - 15 Jun 2016 06:36 - 15

Üdvözlet mindenkinek!

Előző cikkemben megjelent a magyar-osztrák focimeccsel kapcsolatos vicc kép formájában. Most pedig következzen a valószínű történet ténylegesen:

„Mióta mi a rugdalót játszuk, a haladás elég szép”
Ausztria-Magyarország 5:0
A játékosaink jobbak voltak, de nem volt semmi összjáték, így végül
5:0-ra győztek az osztrákok, a magyar csapat szétesett. Az első magyar
válogatott mérkőzés 1902. október 12-én totális magyar vereséggel
zárult. A válogatott ebben a felállásban korábban soha nem játszott
együtt, az MLSZ egyszerűen szavazással rakta össze a csapatot a legjobb
klubok (MAC, FTC, MÚE, BSC, Postás, 33 FC) legjobb játékosaiból.
Többségük idehaza a viharos gyorsasággal népszerűvé lett sportág
nagymenőjének számított, és nem különösebben izgatta a bécsi mérkőzés. A
kijelölt játékosok közül hárman egyszerűen itthon maradtak, mert nem
volt kedvük rossz időben utazni és játszani. Az osztrák válogatottat
ezzel szemben jobbára egy klubcsapat, a WAZ ((Wiener Athletiksport Club)
keretére építették, így a kulcsjátékosok összeszokottan vonulhattak a
pályára. Többen közülük bizonyítani vágyó diákok voltak, akik álnéven
játszottak, nehogy az iskolából kicsapják őket hobbijuk miatt.
A WAZ bécsi otthonában megrendezett meccs az első olyan nemzetközi
találkozó volt egész Európában, amelyen nem brit csapatok játszottak
egymással. A bécsi szervezők nagy hírverést csaptak a rangadónak, amit a
magyar sajtó túlságosan is harsánynak és alpárinak talált. „Ami a
magyar Football-Szövetség representativ csapatának fogadtatását illeti,
arról jobb lenne nem is beszélni. A pályaudvaron ugyan fogadták a magyar
csapatot a bécsi Unio vörös-fehér kokárdás kiküldöttjei (…) A
pályaudvar előtt várt is egy nagy angol vadászkocsi, melynek tetejét
magyarjaink elfoglalták. A kocsi a város legforgalmasabb utczáin haladt s
elején ülő kocsis nagy kedélyesen különböző nótákat (előzékenységből
magyar is volt közötte) trombitált, felkeltvén az érdeklődést nemcsak a
kocsi utasaira, hanem a kocsi oldalán fityegő matchet jelző plakátokra
is, nagy gaudiumára a Ringstre korzózó járókelőinek. De ez még
hagyján. Midőn ebéd után a pályára vitte a dressben levő csapatot a
kocsi, az előbbi jelenetek megismétlődtek s óriási kerülő úton a
legforgalmasabb utczákon vitték a Magyar Szövetség representatív
csapatát, mint valami vándorczirkusz csőcseléket, óriási feltűnést
keltve mindenütt s élő reklámot szolgáltatva a délutáni
football-matchnek.”
A magyar sajtóban egyébként sem kapott túl nagy figyelmet a mérkőzés: a címlapokat az foglalta el, hogy Kolozsváron
felavatták a Mátyás-szobrot. Végül 500, zömmel osztrák szurkoló előtt
került sor a meccsre, amelyet az angol Shires vezetett. Az összeszokott
osztrákok már a második percben megszerezték a vezetést, amire a
magyarok agresszív játékkal, szabálytalankodással reagáltak. Ezzel
azonban csak annyit értek el, hogy az addig udvarias bécsi közönség
„kutyamagyarozással” bíztatta a hazaikat, és a tizedik percben könnyen
becsúszott a második osztrák gól is. A teljesen szétzilált magyar
csapatnak ezek után a 19 éves Johann Studnicka három gólt varrt be
egymás után.
A vereség után egy bécsi kocsmában búslakodó magyar csapat tagja volt Hajós Alfréd, Magyarország első olimpiai bajnoka, az
MLSZ későbbi elnöke is. Ő a Sportvilág című lapban néhány nappal később
így írt a magyar válogatott első nemzetközi meccséről.
„Athletáink egyre-másra aratják a babérokat külföldön, míg
labdarugóinkat itthon is külföldön is egymásután verik le az idegen
csapatok. Ebből a két tényből azonban nagyon hibásan következtetnek
azok, kik lebeszélnék játékosainkat a nemzetközi mérkőzésekről. Csak
emlékezzünk vissza athletikánk ifjukorára; bíz ott is csak a vereségek
árán edződtek ifjaink. Az igaz, hogy csak akkor mentünk külföldre, mikor
már itthoni eredmények a nyeremények reményével kecsegtettek. – Ugyde
az egyéni versenyeknél az ismert eredmények mérték adók, továbbá e
versenyekre elég az itthoni gyakorlat, tehát ide a győzelem bizonyosabb
reményével és csakis versenyzés kedvéért mennek ifjaink, míg a
labdarugásnál a versenyzés maga a gyakorlat, hol nincsen olyan biztos
mérték, mint az egyéni versenyeknél a record.
Az tehát egészen bizonyos, hogy gáncs nem érheti játszóinkat, ha a vereség biztos tudata
daczára is kiállnak a külföldiekkel a porondra, mert csakis itt
szerezhetik meg a nálunk jobban játszóktól azt az ügyességet, azt a
játékmódot, mely idővel majd őket viszi diadalra. Azt azonban az
egyletek vezetői meg kivánhatják a mindenütt dédélgetett
játszócsapataiktól, hogy a csapat egybeállításánál, a játékgyakorlatnál a
legszigorubb pontosságot betartsák, egyéni hiuságukat mérsékeljék. –
Egy külföldi játékos tette egy játékversenyünkön azt a megjegyzést, hogy
a mi csapatunkban több a jó játékos, mint az övékben, de nincsenek jól
egybetanulva.
Különben ne is legyünk oly türelmetlenek többszöri vereségeink után, mint a játékot néző nagy közönség, mert be kell
látnunk, hogy az alatt a rövid idő alatt, mióta mi a rugdalót játszuk, a
haladás elég szép. (…) Biztosra vehetjük, hogy előbb utóbb ezen a téren
is elsők leszünk a szárazföldön. Biztosan remélhetjük ezt, mert már is
olyan játékosaink vannak, kiket a külföldiek is kitünőknek ismernek, de
meg ismerjük a magyar ifjúság erejét, gyorsfutását, ügyességét, mely e
téren is előbb utóbb megtermi gyümölcsét.”
Egy anekdota szerint Ferenc Józsefet a meccs napján szárnysegédje tájékoztatta, hogy
különleges labdarúgó mérkőzés lesz. „És kik mérkőznek?” – kérdezte
őfelsége. „Ausztria-Magyarország, felség” – hangzott a felelet. „Értem.
De ki lesz az ellenfél?"