Publicēts Hungary - Vispārīgi un izklaide - 19 Jan 2016 06:02 - 2
A héten a pályaválasztásról beszélgettünk az osztályfőnöki órán.
– Na, gyerekek, eldöntöttétek már, hogy milyen szakmát vagy hivatást választatok iskola után? – érdeklőde a Julika tanárnő.
Elsőként a Dezsőke jelentkezett: ő híres sebészprofesszornak készül a bécsi klinikára, hogy ott megoperálja a
szeretett nagymamája fájós térdét, mert az itthoni ortopédián csak
2020-ban kerülne sorra. Addig pedig ő is befejezi a tanulmányait, a
nagymama meg alig lesz kilencvenéves.
Brigi felkapott divattervező szeretne lenni Párizsban, mert irtó szereti a szép ruhákat és tetszik neki a francia
nyelv. Lacikának minden álma, hogy világhírű hegedűművész legyen, és hol
Budapesten, hol Tokióban, hol meg New York-ban lépjen fel százezres
gázsiért.
– És te, Peti, elhatároztad már, hogy mi leszel, ha nagy leszel? – szólítá fel Julika a Zacsekpetit.
– Igen, tanárnő kérem. Nekem még szebb álmaim vannak! Én mosogató szeretnék lenni Londonban. Mert azt hallottam, hogy ott nem
kérnek se bizonyítványt, se párttagsági könyvecskét, mégis kétszer
annyit fizetnek, mint nálunk az egyetemi tanároknak.
– Mi lesz velünk, Tegyula, ha a fiataljaink mind külföldre mennek? – sopánkoda amama. – Olvastam, hogy évente 32 ezren
költöznek el Szerbiából. Csak Szabadkáról állítólag több tízen távoznak
hetente! Kiürülnek a városaink és a falvaink, tíz év múlva csak botra
támaszkodó nyugdíjasokkal lehet majd találkozni az utcán. Én már látom
lelki szemeimmel, hogy mi is ilyen elárvult vénségek leszünk.
– Ne pánikozz, Tematild – inté őt atata. – Nem kell ennyire borúlátóan megítélni a helyzetünket. Mert nyugaton sem fenékig
tejfel az élet, lehet, hogy sokan vissza is jönnek, miután csalódnak a
jóléti társadalomban és megelégelik a kegyetlen kizsákmányolást. Vagy
összeszednek egy kis pénzmagot, és itthon fektetik be a felvirágzó
gazdaságban.
– Kötve hiszem, Gyula zomzéd – kontráza a Zacsek. – Szerintem a visszatérésüknek körülbelül akkora a valószínűsége, mint
annak, hogy marslakók ereszkednek le Belgrádban, és Vucsics
rábeszélésére repülőtányérokat gyártó üzemrészleget nyitnak Sumadijában.
Merthogy a többi termékünk a kutyának sem kell a világpiacon.
– Azért a mezőgazdaságban még vannak tartalékok, Zacsek. Maga talán nem hisz a politikusainknak, akik folyton a gazdák
támogatását és a mezőgazdasági termelés fellendítését ígérik? Vagy a
VMSZ-nek, amely azon munkálkodik, hogy eltöröljék a földművesek munkáját
nehezítő előírásokat?
Munkaügyi ellenőr látogatja meg a falusi gazdálkodót.
– Szeretném, ha mondana pár szót az alkalmazottairól, és hogy mennyit keresnek magánál! – mondja neki.
– Hát, lássuk csak! – kezdi a gazda. – Van itt egy napszámosom, aki segít a földeken, havi huszonötezret adok neki, plusz
szállást és ellátást. Aztán van egy szakácsnő, aki főz, és még az
állatoknál is segít. Ő húszezret kap, szállást és ellátást. Ja, és van
ez a félnótás, aki napi 16 órát dolgozik, hétvégeken is gürcöl, és
havonta néhány ezret keres, emellett fizeti a rezsit meg az ellátást is.
Az ellenőr szeme felcsillan:
– Hoppá! Ez ám a kizsákmányolás! Ezzel a félnótással akarok beszélni!
Mire a gazda:
– Na, hát ez lennék én…
Ámde a bánáti gazdák nem ilyen félnótásak, nem bajlódnak az ellenőrökkel, hanem inkább átmennek a szomszédba, Romániába
dolgozni. Az ottani üzemekben ugyanis nagy a munkaerőhiány, mert a
helybeliek keveslik a 250 eurós fizetést, és inkább nyugaton vállalnak
munkát.
– Ezt is megértük, hogy Románia lesz az eldorádó a mieink számára! – füstölge a Zacsek. – Gratulálok a kormánynak, igazán
szép teljesítmény. Tíz éve még a szegény román napszámosok jártak át
hozzánk kapálni, most meg mi megyünk hozzájuk segédmunkásnak. Nyugodtan
megjelenhetne az új kikindai határátkelőnél a Jorgovánka, hogy
integessen nekik a selyemsáljával, amikor elhagyják az országot.
– Miért pont a jegybankelnök zony, Zacsek? És hogy jön ide a sálja?
– Úgy, hogy amíg ezek a szerencsétlenek 250 euróért kénytelenek külföldön gürizni, addig ő, mint olvasom, csak a divatos
sáljáért 350 eurót adott ki. De hát teheti, mert 5500 euró a fizetése,
ami csaknem 14 átlagfizetésnek felel meg.
– Azért nem olyan önző, Zacsek zomzéd, ahogy maga beállítja – figyelmeztete amama. – Hallom, hogy gondoskodik a
beosztottjairól, drága lábmelegítőt vásárolt nekik, nehogy felfázzanak,
mert biztosan gyenge a fűtés a bankban.
– Ne beszélj szamárságot, Tematild! – idegeskede atata. – Nem lábmelegítőt, hanem lábtartót szerzett be, mert nagyon
megerőltető a tisztviselőknek egész nap a számítógép mellett ülni. És
nagyon megsértődött, amikor a parlamentben az ellenzék ezt pénzszórásnak
minősítette.
– Inkább a dinárral törődne a jegybankelnök, mint a lábtartókkal – méltatlankoda a Zacsek. – Egy év alatt 114-ről 124-re
drágult az euró. Képzelem, milyen boldog most az a nyolcvanezer ember,
aki devizaalapú hitelt vett fel, és most képtelen fizetni a rátákat,
amikor meglátja a Jorgovánka selyemsálját!
Meghal a dúsgazdag bankár. A gyászmenetben egy szakadt pasas sír a legkeservesebben. A mellette haladó férfi megkérdezi:
– Talán a rokona volt a bankár úr?
– Sajnos nem. Azért sírok ennyire.
– Na, gyerekek, eldöntöttétek már, hogy milyen szakmát vagy hivatást választatok iskola után? – érdeklőde a Julika tanárnő.
Elsőként a Dezsőke jelentkezett: ő híres sebészprofesszornak készül a bécsi klinikára, hogy ott megoperálja a
szeretett nagymamája fájós térdét, mert az itthoni ortopédián csak
2020-ban kerülne sorra. Addig pedig ő is befejezi a tanulmányait, a
nagymama meg alig lesz kilencvenéves.
Brigi felkapott divattervező szeretne lenni Párizsban, mert irtó szereti a szép ruhákat és tetszik neki a francia
nyelv. Lacikának minden álma, hogy világhírű hegedűművész legyen, és hol
Budapesten, hol Tokióban, hol meg New York-ban lépjen fel százezres
gázsiért.
– És te, Peti, elhatároztad már, hogy mi leszel, ha nagy leszel? – szólítá fel Julika a Zacsekpetit.
– Igen, tanárnő kérem. Nekem még szebb álmaim vannak! Én mosogató szeretnék lenni Londonban. Mert azt hallottam, hogy ott nem
kérnek se bizonyítványt, se párttagsági könyvecskét, mégis kétszer
annyit fizetnek, mint nálunk az egyetemi tanároknak.
– Mi lesz velünk, Tegyula, ha a fiataljaink mind külföldre mennek? – sopánkoda amama. – Olvastam, hogy évente 32 ezren
költöznek el Szerbiából. Csak Szabadkáról állítólag több tízen távoznak
hetente! Kiürülnek a városaink és a falvaink, tíz év múlva csak botra
támaszkodó nyugdíjasokkal lehet majd találkozni az utcán. Én már látom
lelki szemeimmel, hogy mi is ilyen elárvult vénségek leszünk.
– Ne pánikozz, Tematild – inté őt atata. – Nem kell ennyire borúlátóan megítélni a helyzetünket. Mert nyugaton sem fenékig
tejfel az élet, lehet, hogy sokan vissza is jönnek, miután csalódnak a
jóléti társadalomban és megelégelik a kegyetlen kizsákmányolást. Vagy
összeszednek egy kis pénzmagot, és itthon fektetik be a felvirágzó
gazdaságban.
– Kötve hiszem, Gyula zomzéd – kontráza a Zacsek. – Szerintem a visszatérésüknek körülbelül akkora a valószínűsége, mint
annak, hogy marslakók ereszkednek le Belgrádban, és Vucsics
rábeszélésére repülőtányérokat gyártó üzemrészleget nyitnak Sumadijában.
Merthogy a többi termékünk a kutyának sem kell a világpiacon.
– Azért a mezőgazdaságban még vannak tartalékok, Zacsek. Maga talán nem hisz a politikusainknak, akik folyton a gazdák
támogatását és a mezőgazdasági termelés fellendítését ígérik? Vagy a
VMSZ-nek, amely azon munkálkodik, hogy eltöröljék a földművesek munkáját
nehezítő előírásokat?
Munkaügyi ellenőr látogatja meg a falusi gazdálkodót.
– Szeretném, ha mondana pár szót az alkalmazottairól, és hogy mennyit keresnek magánál! – mondja neki.
– Hát, lássuk csak! – kezdi a gazda. – Van itt egy napszámosom, aki segít a földeken, havi huszonötezret adok neki, plusz
szállást és ellátást. Aztán van egy szakácsnő, aki főz, és még az
állatoknál is segít. Ő húszezret kap, szállást és ellátást. Ja, és van
ez a félnótás, aki napi 16 órát dolgozik, hétvégeken is gürcöl, és
havonta néhány ezret keres, emellett fizeti a rezsit meg az ellátást is.
Az ellenőr szeme felcsillan:
– Hoppá! Ez ám a kizsákmányolás! Ezzel a félnótással akarok beszélni!
Mire a gazda:
– Na, hát ez lennék én…
Ámde a bánáti gazdák nem ilyen félnótásak, nem bajlódnak az ellenőrökkel, hanem inkább átmennek a szomszédba, Romániába
dolgozni. Az ottani üzemekben ugyanis nagy a munkaerőhiány, mert a
helybeliek keveslik a 250 eurós fizetést, és inkább nyugaton vállalnak
munkát.
– Ezt is megértük, hogy Románia lesz az eldorádó a mieink számára! – füstölge a Zacsek. – Gratulálok a kormánynak, igazán
szép teljesítmény. Tíz éve még a szegény román napszámosok jártak át
hozzánk kapálni, most meg mi megyünk hozzájuk segédmunkásnak. Nyugodtan
megjelenhetne az új kikindai határátkelőnél a Jorgovánka, hogy
integessen nekik a selyemsáljával, amikor elhagyják az országot.
– Miért pont a jegybankelnök zony, Zacsek? És hogy jön ide a sálja?
– Úgy, hogy amíg ezek a szerencsétlenek 250 euróért kénytelenek külföldön gürizni, addig ő, mint olvasom, csak a divatos
sáljáért 350 eurót adott ki. De hát teheti, mert 5500 euró a fizetése,
ami csaknem 14 átlagfizetésnek felel meg.
– Azért nem olyan önző, Zacsek zomzéd, ahogy maga beállítja – figyelmeztete amama. – Hallom, hogy gondoskodik a
beosztottjairól, drága lábmelegítőt vásárolt nekik, nehogy felfázzanak,
mert biztosan gyenge a fűtés a bankban.
– Ne beszélj szamárságot, Tematild! – idegeskede atata. – Nem lábmelegítőt, hanem lábtartót szerzett be, mert nagyon
megerőltető a tisztviselőknek egész nap a számítógép mellett ülni. És
nagyon megsértődött, amikor a parlamentben az ellenzék ezt pénzszórásnak
minősítette.
– Inkább a dinárral törődne a jegybankelnök, mint a lábtartókkal – méltatlankoda a Zacsek. – Egy év alatt 114-ről 124-re
drágult az euró. Képzelem, milyen boldog most az a nyolcvanezer ember,
aki devizaalapú hitelt vett fel, és most képtelen fizetni a rátákat,
amikor meglátja a Jorgovánka selyemsálját!
Meghal a dúsgazdag bankár. A gyászmenetben egy szakadt pasas sír a legkeservesebben. A mellette haladó férfi megkérdezi:
– Talán a rokona volt a bankár úr?
– Sajnos nem. Azért sírok ennyire.
Ziedot
Szefes